Terra Nova és Szatellit-módszer

Jövőkép vagy utópia?

Színtér

2014.07.15
Gadó Flóra

Idén teljesen eltérő megközelítésből, mégis alapvetően hasonló kérdésekre reflektáltak az MKE Képzőművészet-elmélet Tanszék mester szakos diplomaprojektjei: mindkét kiállításon megjelent az utópia és a fiktív jövő fogalma. Azonban míg a Terra Nova „megoldási javaslatai” – gyakorlati elemei mellett is – abszolút értelemben vett utópiák, addig a Szatellit-módszer avagy a Magyar Guggenheim a címéből is sejthető módon olyan felvetéssel él, ami legfeljebb Magyarországon minősül valóságidegen fikciónak.

A Terra Nova helyszíne, a Gólya Közösségi Ház és Szövetkezeti Presszó   Fotó: Ká Zoltán

A Terra Nova kurátorai (Őze Eszter, Sparing Stefánia) a válság és az utópia meglehetősen tágan értelmezett fogalmából indultak ki: az érdekelte őket, hogy napjaink sokszor kilátástalannak tűnő, szociálisan kettéhasadt helyzetében milyen megoldási javaslatok, egyéni kiútkereső stratégiák jelenhetnek meg a kortárs képzőművészeti reflexiókban. Ezekben a kísérletekben most már a téma puszta felvetése mellett a részvétel lehetősége is szemponttá vált: érdemes-e közbelépni, tudunk-e alakítani, változtatni a körülöttünk kialakuló status quo-n, és ez mennyiben függ össze a hatalommal szembeni ellenállással? Ehhez a témafelvetéshez tökéletes helyszínválasztásnak bizonyult a Gólya Közösségi Ház és Szövetkezeti Presszó, amelynek szellemisége és programja is illeszkedik a fenti kérdésekhez. Noha a cím (új föld) még egy reménytelibb álláspontot sugall, összességében mégis inkább pesszimista és lehangoló attitűd jellemzi a kiállítást.


Katarina Šević: News from Nowhere   Fotó: Ká Zoltán

A Gólya „whitecube” terébe lépve rögtön megakad a szemünk a földre helyezett, fából készült sötétbarna, apró tárgyakon, amelyek furcsa zavart keltenek: hétköznapiak, tehát ismerősek, részben azonosíthatók is, ugyanakkor méretükből, hiányosságaikból fakadóan mégis nehéz hozzájuk konkrét jelentést társítanunk. Egyszerre idéznek színtelen gyerekjátékokat és furcsa maketteket. Katarina Šević News from Nowhere című sorozata – ahogy a kiállításon szinte minden mű – egy irodalmi, vagy filozófiai utalásra épít. Ugyanez a címe William Morris szocialista-utópista regényének, amelynek főszereplője egy olyan jövőbeli világban találja magát, ahol az emberek – Michel Gondry Egy makulátlan elme örök ragyogása című filmjéhez hasonlóan – alig ismerik, vagy elfelejtették a múltjukat. További párhuzamokért még Gondry filmjéig sem kell mennünk – amelyben a főhős végül a múlttörlés fájdalmas folyamatának ellenére ismét megismerkedik elfelejtett(nek hitt) szerelmével – hiszen nap mint nap szembesülünk azzal, ahogy a jelen (amnéziás) Magyarországa folyamatosan az emlékezés nehézségeivel küzd. Morris és az Arts and Crafts szelleméhez híven a túl kicsi lelátó, az üres ház vagy a hozzá képest túl nagy kerítés kézzel készült, egy olyan folyamatosan bővülő sorozat részeként, amely az említett múltfeledő stratégia érvényességére kérdez rá.


Lepsényi Imre: Valóban kellemetlen helyek   Forrás: www.art.lepsenyi.com

Lepsényi Imre mail art munkáin már nemcsak a múlt, hanem a jelen is feledésbe merül, gyakorlatilag megszűnik. A művész Fukusima és Pripjaty környékére, polgármesteri hivatalokba, kávézókba, mozikba küldött üres levelezőlapokat, mintegy bizonyosságot keresve arra, hogy valóban „nem-helyekké” alakultak-e át ezek a katasztrófa-sújtotta térségek. Mivel az ottani posta ezeket a helyeket „nemlétezőnek” nyilvánította, mindegyik küldemény visszaérkezett a feladóhoz – a japán betűk és francia szavak, pecsétek és matricák különös rajzolatot alkotnak; a visszaküldött lapokból árad valami kísérteties.



Katarina Šević és a Technica Schweiz: Stummer Diener, videó   Fotó: Ká Zoltán

A Kiefer-festményeket idéző padlástéren található Katarina Šević és a Technica Schweiz közös videója, amelyben a szereplőknek a cselekvésre való képtelenségükből fakadóan nincs jelenük és jövőjük sem lehet. A videón folyamatosan körbeforgó kameramozgásban egy furcsa, nehezen értelmezhető tárgyat, úgynevezett „stummer dienert” (magyarul: szobainast) láthatunk, amely a biedermeier korszakban a polgári lakások alaptartozéka volt. A többi munkához hasonlóan, itt is jelen van a korábban említett erőteljes irodalmi utalás: ezúttal a német nyelven szavaló kórus tolmácsolásában Max Frisch: Biedermann és a gyújtogatók című drámájának egy részletét hallhatjuk. A „tanulság nélküli tandráma” olyan viselkedési modelleket mutat be, mint például a gyújtogatókkal lepaktáló nyárspolgár (Biedermann), vagy más lakók, akik tudják, hogy gyújtogatók vannak a városban, de nem tesznek ellenük semmit. A tűzoltók karát halljuk a mantraszerűen ismétlődő és egyre fenyegetőbbnek ható szövegben, amely noha figyelmeztet és int, ennél tovább sosem megy, éppen ezáltal intézve éles kritikát a jelen társadalom passzivitása felé.
 

Kaszá Tamás: Vandalizált Aldo Leopold-pad   Fotó: Ká Zoltán

Kaszás Tamás munkáiban egy másféle, békésebb, a természettel való összhangra törekvő „passzivitás” rajzolódik ki. Az elméleti hátteret és a kutatás fázisait dokumentáló faliújság mellett a művész egy darab kezeletlen fenyőfapallóból alkotta újra a híres - amerikai filmekben gyakran látott és jelentésétől kis híján megfosztott - padot, amely Aldo Leopold ökológus és környezetvédő nevéhez fűződik, és a rekreáció, a természetbe való kivonulás szimbóluma lett. Ugyanakkor a mű címe nemhiába Vandalizált Aldo Leopold-pad – bicskával bele van karistolva a Do Nothing Man felirat, illetve egy absztrakt forma, amelyet nagyítóval fókuszált napfénnyel égettek a felületbe. Ez a gesztus furcsán paradox helyzetet teremt a kivonulás, mint békés stratégia és az ugyanezt erővel elérni kívánt cselekedetek között.


Lepsényi Imre: Niasono   Fotó: Ká Zoltán

Lepsényi másik munkája, a Niasono (nia=mi, sono=hangzat) című hanginstalláció továbbviszi a képeslapjaiból áradó „unheimlich” hangulatot: a művet a Gólya pincéjében szinte teljes sötétségben hallhatjuk, érzékelhetjük. Az akusztikus tölcsérek hangjai képezik az alapját annak az egyszerre digitális és „kőhangszernek”, amit a pincetérben kipróbálhattunk és amelynek három hangsávját lézer irányította – miközben végighúztuk ujjunkat a kőlapon felváltva és egyszerre is megszólaltattuk őket. Az egyre erősödő morajlás és a sötét tér egészen nyomasztó hangulatot kelt. A megidézett dallamok és hangszerek (mint például a wagneri kürt) mind a hatalom mibenlétére reflektálnak és olyan kérdéseket vetnek fel, hogy ebben a hangáradatban vajon megszólalhatnak-e egyéni hangok, „más hangszerek” és hogy hogyan olvad bele az egyén hangja a közös zengésbe?


Baglyas Erika: Edzőtábor   Fotó: Ká Zoltán

A kiállítás talán legizgalmasabb eleme éppen az, hogy nemcsak bemutatja ezeket a különféle megoldási kísérleteket, hanem hagyja, hogy a munkák párbeszédbe lépjenek egymással és egymásra hatásuk következtében új értelmezéssel gazdagodjanak.



Egy lehetséges múzeumépület.    Fotó: Halmos Ádám

A jövőre vonatkozó spekuláció szempontjából a Fuga kiállítása egy lépéssel továbbmegy: mi lenne, ha egy utópia tényleg megvalósulna? Istvánkó Bea projektje, a Szatellit-módszer avagy a Magyar Guggenheim egy fiktív jövőbeli szituációból indult ki – és ily módon kapcsolódik a Terra Novához: mi történne, ha a Guggenheim terjeszkedési területébe Magyarország is bekerülne és Budapesten nyitna egy szatellit intézményt? Ez az elképzelt szituáció jelentette a három szakaszból álló féléves projekt kiindulópontját, amely során a képzőművészet-elmélet szakos hallgatók először egy kérdőív segítségével felvázolták, milyen lenne számukra az ideális múzeum. Ezt követően elméleti szakemberek összegezték az eredményeket, majd kidolgozták a konkrét kiindulópontokat. Végül három egyetem hallgatóinak bevonásával négy főbb terület – intézményrendszer, építészet, kommunikáció és gazdasági hatások – szempontjából gondolták végig ezt az elképzelt helyzetet, és az erre készült projektfeladatok alkották a kiállítás magját, interdiszciplinárissá téve azt. A tárlat egyik legszimpatikusabb eleme éppen a különböző egyetemek (BME, MKE, MOME) bevonása és a közös munka elősegítése volt. A projekt megpróbált kilépni a belterjesség csapdájából – bár a csoportok külön dolgoztak, lehetőségük nyílt belelátni a többiek munkájába is és azok ismeretében alakítani tovább sajátjukat. Míg a Terra Novánál egyéni reakciókat, megoldási kísérleteket láthattunk, itt az együttműködésen volt a hangsúly. Noha egy fiktív projekten dolgoztak a résztvevők, a közös cél érdekében olyan komolyan veendő munkák születtek, amelyek más kollaborációhoz is jó példát mutathatnának. Hiszen a kiállítás felvetése több szempontból is aktuális: elég csak a Liget leendő múzeumépületei körül kialakult vitákra gondolni. A kiállítás azt hangsúlyozza, hogy egy ilyen horderejű ügyben elengedhetetlen a transzparencia, a használók és a tervezők párbeszéde, a tervek nyilvánossá és megvitathatóvá tétele. Ezt támasztja alá az is, hogy az előkészületek különböző fázisai már a megnyitó előtt is nyomon követhetők voltak: a kiállítás blogja folyamatosan frissült azokkal az információkkal, amelyek arról tudósítottak, hogy éppen hogy áll a munkafolyamat. Ezen kívül a záró, kiértékelő beszélgetés is ezt a stratégiát tükrözte. Ennek fényében még inkább sajnálatos, hogy a jelenleg is zajló gigaprojektek nem ezt a mintát követik.


Kiállításenteriőr.   Fotó: Zombori Balázs

A kiállítás központjában álló Guggenheim-jelenség nemzetközi szempontból sem lefutott ügy, bár a projekt magyar aktualitását elsősorban a kérdésfelvetés teljes hiánya adja. A franchise-múzeum nemzetközi viszonylatban még mindig alapvető érzékenységeket sért, tehát a kiállítás nem csak szűk hazánkból nézve értelmezhető. A hamarosan Abu-Dhabiban nyíló Guggenheim miatt a szakmát továbbra is megosztja a múzeum, mint franchise megjelenése, a sztárépítészek által tervezett intézményhálózat, és amint azt a talán legismertebb, bilbaói példa is mutatja, egy város ily módon történő felvirágoztatása. Ahogy Ébli Gábor fogalmaz a Lettrében (Magyar Lettre International, 19): „A multinacionális vállalattal tagadhatatlan hasonlóságot felmutató elképzelés alapja a kommunikáció felgyorsulása, a turizmus tömegméretűvé válása és a több lábon állás igénye volt, míg célja adott kiállítások egyszeri összeállítása, majd utaztatása és a holding helyszínein való többszöri bemutatása.” A kritikai hangok megélénkülését mutatják többek között aGuggenheim Abu-Dhabi kivitelezésén dolgozó munkások melletti szimpátiatüntetések is. Idén májusban például a G.U.L.F. (Global Ultra Luxury Faction) művészcsoport hajtott végre a New York-i intézményben egy, a munkásokat támogató akciót az éppen nyitva tartó futurista kiállításon, tehát a Guggenheim-kérdés magyar és nemzetközi viszonylatban is él, noha korántsem mindenütt minősül utópiának.


Lakosi Krisztián és Lakosi Richárd grafikai tervei   


Fiktív merchandise-termékek   Fotó: Halmos Ádám

A Fuga profiljába illeszkedő kiállítótérben haladva, amelyet nevezhetünk akár bemutatótérnek is, fehér elválasztócsíkok jelölik a különböző szegmenseket: így haladunk a grafikai arculattól, a belsőépítészeten és dizájnon át az építészetig. A megelőlegezett arculat magával ragadó. Lakosi Krisztián és Lakosi Richárd grafikai tervei, amelyeket a betűk gyűrődései, behajtásai tesznek dinamikussá, tényleg használatra kész, egyedi munkák. A hagyományos, a pályaműveket szemléző kiállítótér melletti kisebb terem projekt room-má alakult át: itt láthatók azok a munkák, (az MKE hallgatói által), amelyek a múzeumra, mint intézményre, a múzeumlátogató és a tér viszonyára reflektálnak. Noha az alkotások nem nélkülözik az iróniát és az önreflexiót, a kiállítás másik részéhez képest az az érzésünk támadhat, hogy a projekt room kevésbé kidolgozott.


Kabinetkiállítás a Fugában.   Fotó:Zombori Balázs

A Magyar Guggenheim egyrészt fikció, másrészt nagyon is valóságos a budapesti helyzetben, ahol naponta felmerül a kérdés: lehet-e „ideális” múzeumot tervezni. A kiállítás címe nem zárja ki az önironikus értelmezést sem, amelyet legjobban a Tanúból ismert „magyar narancs” testesít meg.

Megjelent 2014. július 15-én az artmagazin online-on. 

TÁRSADALOMFORMÁLÓK: új generáció a művészetközvetítésben

2014-re Magyarországon a progresszív kortárs művészet létrehozói – az alkotók, a szervezők – és közönsége a 2010 óra regnáló Fidesz kormány kulturális intézkedéseinek következtében szinte teljesen kiszorultak a kiállítási intézményekből. Mindez annak fényében különösen elkeserítő, hogy úgy 10 éve elindult a poszt-szocialista művészeti intézményrendszer átalakulása. Lassan elkezdődött a generációváltás a vezetői szinten is, ami sikeres, valós nemzetközi kapcsolatokkal, korszerű gyűjtési politikával, jól képzett szakmai stábbal rendelkező intézmények működését hozta magával. Mindennek mára vége. Az utóbbi két évben a szakma képviselői közül kényszerből sokan elhagyták az országot. Ugyanakkor kialakulóban van az alulról szerveződő, független off-szcéna, amelyet a Magyar Képzőművészeti Egyetem kurátor szakáról kikerülő közvetítő szakemberek remélhetőleg alakítani fognak. Legalább is, erről tanúskodnak az idén második éve nyilvánosan megrendezett diploma-kiállítások, amelyek közül háromról szólok részletesebben.

Monitor live 2. Tankönyvprojekt, 2014, Kesztyűgyár, Budapest I Balázs Anna, Horváth Balázs, Menesi Luca és Varga Krisztina MKE KET BA diplomaprojektje I Fotó: Flohr Zsuzsi

2010 óta folyik a Magyar Képzőművészeti Egyetem képzőművészet-elmélet szakán BA, 2012 óta MA képzés. A szakok erőssége, hogy a kortárs művészeti szakma meghatározó szakemberei fogalmazták meg a programot, ami egyszerre kíván elméleti és gyakorlati bevezetést adni ebbe az igen komplex szakmába: a kurátorok a kiállítások, kutatások koncepciójának megfogalmazása és kidolgozása mellett elsajátítják a megvalósítás gyakorlati oldalát, a kiállítás-rendezéstől a kommunikációig. A képzés célként fogalmazza meg a kritikai reflexió és a szakmai véleményalkotás képességének kifejlesztését, amihez kreativitást, autonómiát, problémafelismerő és -megoldó készséget, rendszerező kritikai érzéket és absztrakciós képességet vár el a hallgatóktól – fejti ki Szoboszlai János, a szakok vezetője, egy vele készült interjúban. Tavaly láthattuk először a diploma-projekteket nyilvános helyszíneken, és mindhárom 2013-as kiállítás (l. Under Reconstruction, Újlak 1989/1995, Flórián Műhely; Rejtett Víziók, Csepel Művek; Liget 30, Olof Palme Ház) kitűnt téma- vagy helyszínválasztásával, kiállítási installációjával, esetleg mindhárommal (Maja és Reuben Fowkes bővebben írnak a tavalyi kiállításokról).

A diploma-kiállítások témaválasztásukban erősen tükrözik a tanszéki oktatók „befolyását”, egy olyan diskurzus megteremtésének igényét, amely aktuális jelenségekkel foglalkozik elméleti szinten is, és eddig nem jelent meg a magyarországi kortárs művészeti képzésben. A tavalyi projektek a közelmúlt társadalmi, politikai és kulturális örökségére reflektáltak alapvető dokumentációk hozzáférhetővé tételével, kutatási témák felvetésével. A témák ilyen formában való feldolgozása tanúskodik arról is, hogy Magyarországon a kortárs művészeti szakemberek és kutatók elsősorban nem kiállítási intézményekben nyilvánulnak meg, az elméleti kérdéseket oktatási tevékenységükön keresztül vetik fel. Az oktatási intézményben a diákokkal együttműködésben merülhetnek fel azok a témák és kérdések, amelyek hagyományosan többéves kutatás és előkészítés után kiállítási intézményekben vagy publikációkban kanonizálódnak. Ennek a jelenségnek vannak előnyei: az új generációk fogékonyabbak az új módszerekre, és friss, elfogulatlan szemmel tekintenek történetileg vagy szakmailag „terhelt” témákra. Másrészt kérdés, hogy a diplomamunkák alkalmával elkezdett kutatások folytatódnak-e vagy csupán felvetések maradnak.

Szatellit-módszer avagy a magyar Guggeheim, 2014, FUGA Kortárs Építészeti Központ, Budapest I Istvánkó Bea MKE KET MA diplomakiállítása I Fotó: (fent) Zombori Balázs, (lent) Halmos Ádám. További képek >>

A tavalyihoz képest idén a kiállítások a fent említett intézményi átalakulások miatt a művészeti szcéna önálló eseményeiként is fontossá váltak. A FUGA Budapesti Építészeti Központban megrendezett Szatellit-módszer, avagy a Magyar Guggenheim című MA diplomamunkájában Istvánkó Bea (témavezető: Mélyi József) komplex projektet valósított meg. A témafelvetés aktualitása vitathatatlan: a budapesti Múzeumi Negyed szakmai megfontolások helyett hatalmi erőfitogtatás által meghatározott megvalósulása sötét árnyékként lebeg a magyar múzeumi szakma feje fölött. A diplomázó megszólította egy múzeumi koncepció kidolgozásához a szükséges szakembereket, majd a koncepció alapján építész hallgatókkal együttműködve, városi térben valóban elhelyezhető és megvalósítható építészeti terveket dolgoztak ki. Az elképzelt múzeumhoz grafikai arculattervek, valamint világítási és belsőépítési tervek is készültek tervezőgrafikus, belsőépítész és formatervező hallgatók bevonásával. Egy Prezi bemutatón egy lehetséges magyarországi Guggenheim szatellit-múzeum kommunikációs stratégiáját lehetett olvasni. A művészet pedig a múzeumokban megjelenő, általában kísérletezésnek helyet adó projektteremben jelent meg, ahol intermédia szakos hallgatók reflektálhattak a témafelvetésre.

Példaértékű a külsős együttműködő partnerek megszólítása és érdekeltté tétele a projektben, a BME, a MOME, valamint az MKE intermédia szakos hallgatóinak bevonása: a szakmai együttműködéseket fontos már egyetemista korban elkezdeni (az együttműködés a közös érdekképviselet miatt is fontos: létezik egy MKE+MOME összefogás nevű Facebook csoport, amely tudatosságnövelő és érdekvédelmi fórumként kezdett el működni a tavalyi diáktüntetések idején). Ugyancsak fontos az egyetemek közös munkája, amely támogatja a szakmák sikeres összefonódását, az interdiszciplináris megközelítést. Mindazonáltal kurátori feladat lehetett volna az egész projektet az aktuális magyarországi helyzethez kötni, amelyet így a kiállítást megnyitó Spengler Katalin és művészhallgatók tettek meg.

Katarina Sević és Technica Schweiz Stummer Diener című munkája a Gólya padlásán Terra Nova, 2014, Budapest I Őze Eszter és Sparing Stefánia MKE KET MA diplomakiállítása I Fotó: Ká Zoltán

Kevésbé gyakorlatias, inkább a mai helyzetből kiinduló, tematikus kiállítást valósított meg Őze Eszter és Sparing Stefánia (végzős Ma hallgatók) Terra Nova címmel a Gólyában (témavezető: Nagy Edina). A fiatal kurátorok a mai általános gazdasági és ideológiák utáni válságok korában az utópia lehetőségeiről kérdezték a meghívott művészeket, és válogatták ennek kapcsán a műveket. Egy tematikus kiállítás kulcskérdése – és szakmai önkényességgel leginkább vádolható része – a művészek, illetve a művek kiválasztása, amely akkor jó, ha túlmutat a téma illusztrálásán. A téma aktuális, a felvetés mégis túl általános volt, a hagyományos csoportos kiállítási formát a helyszínválasztás tette igazán érdekessé: A Gólya Közösségi Ház és Szövetkezeti Presszó, amely huszonéves társadalomkutatók és aktivisták válasza a kapitalizmus igazságtalanságait és a demokrácia gyengeségeit egyesítő nagy rendszerekből való kivonulásra. Elképzelésük támogatásoktól független, céljuk a jelenlegi társadalmi-politikai struktúrák önfenntartó működés és közösségi önképzés révén történő radikális újragondolása. A gyakorlati megoldásokban gondolkodó Gólya-közösség és az őket eltartó szórakozóhely közönsége csak részben fedezte fel az utópikus modelleket bemutató kiállítást. Bár a művek differenciált módon foglalkoztak hatalmi viszonyokkal (Lepsényi Imre hanginstallációja), az egyéni felelősségvállalás nehézségeivel (Katarina Sević és Technica Schweiz) vagy a nagy ábrándozó, Kőrösi Csoma Sándor alakjának felelevenítésével (Szemző Tibor: Csoma-Legendárium), úgy tűnik, a kiállítás mint tudásközvetítő forma még sokak számára nem befogadható műfaj. A helyszín használói észre sem vették, esetleg átszaladtak rajta. Ha pedig a művészet oldaláról nézzük mindezt, a Szemző-filmet bemutató Gyenge Zsolt filmkritikus elmondása szerint a meditatív nézői befogadást igényelő művet hatalmas hangzavar és ajtócsapkodás között volt kénytelen megnézni a vetítésre érkező közönség.

A Terra Nova megnyitóján a Gólyában, 2014, Budapest I Fotó: Ká Zoltán

A diplomaprojektek között szemléletében meghatározóan újszerű a Monitor kritikai platform és nyitott műhely, amely Balázs Anna, Horváth Balázs, Menesi Luca és Varga Krisztina (témavezető: Kékesi Zoltán) BA-s diplomamunkájaként Monitor Live 2. Tankönyvprojektcímmel újabb fejezettel bővült. A 2013 őszén a Laborban elindított projekt a kortárs roma művészet és kultúra megjelenítésével foglalkozik, és kutatások, workshopok formájában törekszik a hiányzó információhoz való hozzáférés és a láthatóság elősegítésére. A projekt ereje abban rejlik, hogy egy munkacsoport mindenki képességeit kiaknázva, folyamatos párbeszédben alakítja a kutatási lépéseket, és keresi az interdiszciplináris módszereket, együttműködéseket. A VIII. kerületi Kesztyűgyár közösségi házban többnapos eseménysorozat keretében a kutatási eredmények bemutatása, fórumszínház és kerületi séta formájában tematizálták a cigányság történetének és kisebbségi helyzetének leírását a magyarországi tankönyvekben. A tankönyvidézetekkel és a többségi társadalomban mélyen ülő előítéletekkel szembesítő fórumszínházi előadás nagyon fontos témákat vetettek fel, de nagyobb kihívás lett volna, a környékbeli lakosokat is közönségnek tekintve, a közösségi ház udvarán vagy a Mátyás téri játszótéren rendezni az előadást. A Monitor munkacsoport inkább a döntéshozók és a szakmai szervezetek felé fordul: a kutatásaik (Feket Pont. A cigányság reprezentációja az általános-és középiskolai tankönyvekben) alapján összeállított tíz pontból álló javaslatukat elküldték Balog Zoltánnak, az emberi erőforrások miniszterének és Dr. Kaposi Józsefnek, az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet főigazgatójának. Kérésük konkrét: javaslataik alapján „segítsék a cigányellenes gondolkodás felszámolását, a multikulturális gondolkodás fejlődését és nem utolsó sorban egy objektív, a cigányság számára is elfogadható cigány-kép kialakulását”. Egyelőre nem kaptak választ.

A napokban egy újabb független fórum jött létre, amely a kurátorképzőn végzett Balázs Anna, Pacsika Márton és az intermédiáról kikerült Karas David kezdeményezése, a Nulla Négyzetméter, amely egy baloldali, kulturális politikával és kulturális közélettel foglalkozó online művészeti lap. Céljuk a radikalitás és a közérthetőség. Bár egy jó képzés támogatja a fiatalok autonómiáját, nem árt, ha hozzák magukkal az önrendelkezésre való igényt. Hajrá!

Megjelent a tranzitblogon 2014. július 13-án.

Betolakodó a budapesti Guggenheim Múzeumban / Intruder In The Budapest Guggenheim Museum (2014) - Animated GIF picture

Szatellit-módszer, avagy a Magyar Guggenheim

FUGA, 2014. június 13.

Nyirkos, nedves tél volt 2003-ban, amikor Olafur Eliasson Londonba érkezett. A 36 éves dán-izlandi művész, aki nagyméretű szobraival és installációival vált ismertté, egy installációtervet készített a Tate Modern számára, az Időjárás Projektet. A turbina csarnok mennyezetét egy hatalmas tükörrel borította be és párologtatókat helyezett el, amelyeket cukor és víz keverékével töltött meg, így édesen illatozó ködbe borította a teret. A látogatók a padlón fekve figyelték, ahogy egy hatalmas, több száz sárga fényforrásból álló napkorong átvilágít a homályon. Egymástól különálló kis csoportokba rendeződve nézték kis tükörképüket a mennyezeti tükörben. Öt hónap alatt több mint 2 millió ember jött el sütkérezni a ragyogó fényben.

Az Időjárás Projekt világhírt szerzett a Tate Modernnek, amely megnyitásakor, 2000-ben eléggé vegyes fogadtatású volt. Bár az épület mérhetetlenül nagy és impresszív volt, a gyűjtemény kicsi és jelentéktelen. Olafur Eliasson munkája a tökéletes példa arra, hogy a múzeum mivel próbálkozhat. Felhasználva a technológiát és egy művész alkotói képzeletét, létrehoztak egy olyan élményt, melynek megvalósításában a látogatók maguk is részt vettek. Ez volt az újfajta kortársművészet és a közönség rajongott érte. Úgy tűnik, hogy a közönség a kortársművészetet akarja, és a művészek, a műkereskedők és a múzeumok boldogan elégítik ki ezt az igényt. A kortársművészet lett az újgazdagok státusz szimbóluma is.

A virágzó kulturális szektor esszenciális azon tényezők sorában, melyek naggyá (értsd: az emberek számára nagyszerűvé) tesznek egy várost. Egy tavaly publikált kutatás szerint a kulturális szektor erőssége a három legfontosabb vonzerő egyike, a zöld területek és a városi életbe megújulást és életerőt hozó bevándorlók jelenléte mellett. 

Valaha a múzeumok valami régi, poros, unalmas, a való élettel aligha releváns képződményeknek számítottak. Ilyesfajta múzeumok még ma is léteznek, de egyre kevesebb marad belőlük. A sikeres intézmények viszont teljesen átalakították a múzeum image-ét. Mára a hagyományos múzeumi tárgyak bemutatása mellett nagyon színes lett a paletta, és az egyik legnagyobb kasszasikerré a kortársművészet vált. Félreértés ne essék, a múzeumok a gyűjtemények őrzői és reprezentánsai, illetve a tudományos kutatás műhelyei maradtak, ugyanakkor nagy közönséget vonzó események és akár egész éjszakás partik helyszínévé váltak még a gyerekek számára is. Többé nem szentélyek, ahol az emberek áhítattal nézelődnek, hanem olyan helyek, ahol tanulni és vitatkozni is lehet, mint az egyetemeken vagy a művészeti iskolákban. Sir Nicholas Serota, a Tate igazgatója szerint a múzeum ugyanannyira fórum, mint kincsestár az emberek számára.

2012-ben az amerikai múzeumok összesen 850 millió látogatót fogadtak a hivatalos adatok szerint. Ez több mint az összes professzionális sportklub és az élményparkok látogatóinak száma együttvéve Amerikában. A párizsi Louvre-nak, a világ legnépszerűbb múzeumának 10 millió látogatója van évente. A kortársművészeti múzeumok között a Tate Modern az abszolút szupersztár évi csaknem 6 millió látogatóval.

Ezek az adatok meglepőnek tűnnek, hiszen az embereknek soha nem volt még annyi választási lehetőségük, hogyan töltsék el a szabadidejüket, mint manapság. Egyesek szerint a múzeumok iránti új keletű entuziazmus a gazdagok igényeinek megváltozásával magyarázható, valamint azzal, hogy a fejlettebb országokban látványosan nőtt a magas iskolai végzettségűek száma az elmúlt évtizedben. A kutatások egyértelműen kimutatták, hogy a magasabb iskolai végzettségűek közül sokkal többen járnak múzeumba. Ezek az emberek tudni akarják, hol van a helyük a szélesebb világban, és a múzeumokba mennek útmutatásért.

A szentélynek tekintett múzeum lerombolása a párizsi Pompidou megnyitásával kezdődött 1977-ben. Renzo Piano és Richard Rogers építészek teljesen kifordították az épületet szó szerint is, és metaforikusan is. A szellőzőaknákat és a mozgólépcsőket nemhogy elrejtették volna, de az épületen kívül helyezték el, és élénk színűre festették. Az épületen belül a látogatókat arra bátorították, hogy járjanak be minden részleget az állandó kiállítástól a könyvtáron át az ideiglenes kiállításokig. A múzeum előtti téren zsonglőrök és gólyalábon járó emberek mulattatták a közönséget, mintha hangsúlyozni akarták volna, hogy ez a múzeum legalább annyira a szórakozásról szól, mint a művészet bemutatásáról. Azóta a városok egymással versengve építik az egyre izgalmasabb, egyre vakmerőbb múzeumi épületeket vagy egész negyedeket, hogy kulturális központokként pozícionálják magukat.

A fejlődő világ jómódú országaiban a múzeumi épületek virágkorát éljük, mert a kormányok és, tegyük hozzá, számos vagyonos magánember is ezek révén akar kulturálisan szofisztikált image-et kialakítani. A múzeum pedig a magabiztos erő szimbóluma, illetve a közönség edukációjának egyik fontos módja, valamint olyan tér is, ahol egy fejlődő ország nemzeti narratíváját prezentálhatja. A következő évtizedben több mint kéttucatnyi múzeumokra fókuszáló új kulturális központ építése van tervbe véve, összesen 250 milliárd dollár értékben. Ezek közül számos beruházás már aláírt szerződéssel rendelkezik.

A legtöbbet persze Abu Dhabi épülő múzeum együtteséről hallunk, ahol a Guggenheim és a Louvre szatellit intézményei kapnak helyet. Hasonló kulturális hubok jönnek létre a közeljövőben Hong Kong-ban, a szaud-arábiai Meccában, az albániai Tiranában és a brazil Belo Horizontéban.

Ezeknek az új létesítményeknek jól kitalált hosszú távú vízióra van szükségük ahhoz, hogy a látogatókat egynél több alkalommal be tudják vonzani. A Belső-Mongóliában pekingi építészek által gyönyörűen megtervezett Ordos Művészeti Múzeum példája is bizonyítja, hogy a fantasztikus épület önmagában nem elég a sikerhez. A gáznak és az olajnak köszönhetően Ordos városa gyorsan megnőtt és gazdaggá vált, de múzeuma nem rendelkezik gyűjteménnyel és értékelhető kiállítási tervekkel. Nem csoda, hogy a múzeum közönség nélkül maradt. Ordos példája jó lecke a jövőben épülő új kulturális központok számára.

Lakosi Krisztián és Lakosi Richárd tervei